Az első napsugarakkal együtt mi is megérkeztünk a játszótérre. Kismotor és homokozólapát nélkül, mert naiv anyaként arra gondoltam, egy kis kergetőzéssel beéri a gyerek, hiszen úgyis hideg van.

Mellékszál, de az életemben nagyon fontos, hogy a mérleg és a centi még mindig nem annyit mutat, amennyire én vágynék, tehát egyetlen vállalható nadrágom van, mert a ruhatár-megújítást mindig azzal halasztom el, hogy holnaptól erős diétába kezdek, és akkor úgyis új ruhára lesz szükségem, felesleges most bármit venni. Tehát volt egy univerzális nadrágom, amelyben a telet és az immár másfél éve tartó „ameddig visszanyerem az alakom” idő egy részét vészeltem át. És igen, az a nadrág csak volt, mert egy figyelmetlen pillanatomban a pipereszekrényből levertem a vörös körömlakkot. Mert ha másként nem, legalább körömlakkal nőciskedem.

Soha ne törj össze körömlakkot a fürdőszobában. Csúnya dolog! Bármelyik vámpíros film megirigyelhetné, amit a vérvörös festék művelt a fehér fürdőben, illetve minden útjába kerülő ruhadarabbal. Háztartásunk minden tagjának ruhája szenvedett károkat, de a legnagyobbat én vesztettem a farmerrel és a futónadrággal. Egyikből sem lehet kiimádkozni a lakkot, amely nemes egyszerűséggel beette magát a szövetszálak közé. A fürdőszobát és a mosógépet egy nagy vödörnyi körömlakklemosóval megmentettem, azonban az a szitokáradat, amelyet magamra zúdítottam, garantálja a hosszú, ráncos öregkort.

Tehát így kerültem a játszótérre narancssárga síkabátban és körömlakkos nadrágban. Közben azzal biztattam magam – önbiztatásban nagy vagyok –, hogy a sötétkék nadrágon a vörös körömlakk nem is látszik olyan nagyon – tudom, tudom, hiú ábránd –, de választásom nem volt: gyerekkel nem tudok nadrágot venni, azonban a tavaszias időt és a napsütést ki kellett használnunk, eleget penészedtünk a lakásban egész télen.

Éppen úgy esett, hogy előző nap beszereztünk Fülnek egy háromkerekű biciklit – végül feladtuk azon tervünket, hogy azonnal kétkerekűre ültetjük –, és bár a műanyag motor is a lehetőségek között szerepelt, azt nem kaptunk. A végső érv azonban az volt, hogy cipőorr elkoptatására ez a műanyag szerkezet is tökéletesen meg fog felelni.

Zsombor szokása szerint először méregette az idegen eszközt, feldöntötte, kicsit játszott a kerekekkel, majd ráült, pedig a használati utasítást nem is olvasta, csak úgy önmagától rájött az eszközhasználatra, és a nappaliban, ismerkedés szintjén kipróbálta a biciklijét. Nagyobb lelkesedést nem mutatott.

Csoda, hogy ezek után nem jutott eszembe biciklit vinni a játszótérre?

Beléptünk a kapun, és Fül teljes lendülettel nekiiramodott. De nem kezdett anyja tervei szerint futkározni és kergetőzni, hanem a motorozó kiskrapekokat támadta le a motor megszerzése céljából.

Sajnos nem volt mellettem Ranschburg Jenő, ezért nemes egyszerűséggel kétségbeestem. Zsombor céltudatos volt, én béna. Próbáltam elmagyarázni a gyereknek, hogy az nem az ő játéka, nem szabad elvenni mástól. Hajthatatlan volt, ő is motorozni szeretett volna. Elmenekültem. A homokozó problémamentes övezetnek tűnt.

Kezdetben minden rendben ment. A fiam a szomszéd kisfiúval vállvetve dacolt a széllel, amely egyre inkább orkánerejűvé fejlődött, de mi, felnőttek jobban szenvedtünk, mint a gyerekek, akik inkább a csúszdával és a rugózó lóval foglalkoztak.

Régen túl voltunk már a tíz órán, gondoltam, csendes délelőtt elé nézünk, az anyaoroszlánok nem dacolnak a széllel, csak én vagyok kamikaze. Újból és megint tévedtem, aznap már sokadszor.

Tízórai után hirtelen megtelt a homokozó, és valamilyen csodálatos dolog folytán minden gyerek kezébe homokozólapát termett. Minden gyerek kezébe, kivéve az én hányatott sorsú csemetémét. Persze Zsombornak is van lapátja, még nyárról, de gondosan elpakoltam a szekrényébe, és a játszótérre azt sem vittem le. További pechünkre egy apa sem akadt a közelben, aki felszaladt volna érte, vagy vett volna egyet a közeli játékboltban. (Nem, nem vagyok elégedetlen, de nem tudtam a szemem kerekedését titkolni, amikor az egyik anya kartárs elküldte lapátért csemetéje apukáját.)

Fiam azonnal belevetette magát a társasági életbe. Kacagott, sikoltozott, és pirosra fagyott ujjakkal kaparászta a homokot. A közelben senki sem szánta meg egy lapátfélével, de végül valahonnan – élelmes gyerek, nem vitás – szerzett egy rózsaszín szitát és egy gesztenyét ráadásnak.

Boldogsága végtelen volt, igaz, az egyik legfiatalabb volt a társaságban, és fittyet hányt az összeszokott társaság kimondatlan szabályaira. Félénknek tűnő, szelíd fiam társaságban lendületes, céltudatos, nyitott és bárdolatlan. Amit megszerzett, azzal játszott, és egyáltalán nem szándékozott visszaadni. Zsombor tökéletesen viselkedett, én nem. Korából fakadóan nem érti a tulajdon fogalmát, jelenleg ő a világ egyedüli ura, és minden, amit lát, az ő szolgálatára teremtetett. Nem játszik más gyerekekkel, szintén a korából fakadóan, viszont remekül érzi magát, ha más gyerekek játszanak mellette. Csak arra figyeltem, hogy a világok szépen elférjenek egymás mellett a homokozóban.

Végül dél lett, ebéd és alvásidő. (Már csak egyszer alszik.) Zsombor kicsi világa igazán nem akart kiszakadni a homokozó nagy univerzumából. Üvöltött, amikor visszaadtuk a játékokat, kicsit toporzékolt is, és járóképtelen rongybabát játszott. A homokozó szélén álldogáló anyukák diszkréten hátat fordítottak, amíg én valahogy rendezem gyerekemmel az erő- és akaratviszonyokat. Leültünk egy padra, és dübörgő szívvel, de nyugodtan és kedvesen vázoltam a tényállást a krokodilkönnyekkel szenvedő bíróságnak.

Győztest nem hirdettünk, viszont Zsombor beleegyezett abba, hogy karon hazavigyem.

Már-már azt hittem, hogy akaratcsatánk észrevétlenül zajlott a játszótér szegletében, de amikor azt mondtam a fiamnak, hogy köszönjünk el, és intsen pápát a többieknek, akkor minden anyuka hátrafordult, és visszaintegetett a fiamnak.

Amint hazaértünk, összepakoltam a homokozószettet, és a kabátom alá akasztottam a fogasra. Játszótérre lapát nélkül soha többé nem megyünk!

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék: körömlakk Ranschburg Jenő homokozó
Értékelés: 0.00

Néha ki kell lépnem az unalomig ismételt rutinból és a szűkre szabott napirendből. Ilyenkor a gyereket az apjára hagyom, én meg csinosan felöltözöm, és moziba megyek.

A gyerek előtti időkben mindenevő voltam. A horror nem hozott lázba, hanyagoltam, de bírtam a könnyű, a nehéz és az akciófilmeket is. A gyerek viszont érzékenyebbé tett. Értsd: jól fejlett bőgőmasina lettem. Szó szerint mindenen bőgök. Még akkor is, ha egy reklámban a gyerek bájos mosollyal nyújt át egy doboz csokoládét az anyjának. Na, én akkor is az anya helyébe képzelem magam, és homlokomban érzem a feltóduló könnyeket.

A moziban szent elhatározással megpróbálok normálisan viselkedni, azaz nem hangosan szipogni, orrot fújni, és fújtatni a könnyektől. Pedig az utóbbi fél évben nem volt olyan film, amelyen nem bőgtem. Még a romantikus vígjátékok happy endjét is meg szoktam könnyezni. Kibírhatatlan vagyok.

Aztán vannak azok a filmek, amelyek az anya-gyerek kapcsolatot boncolgatják, és én azokat a filmeket nem bírom száraz szemmel.

Szánalmasságomat kicsit csökkenti, hogy az Élet nélkülem című filmen már akkor is bőgtem, amikor még nem volt gyerekem. Ez az a film, amelyben az anya megtudja, hogy halálos beteg, és rájön, hogy mi mindent nem tett meg az életben, tehát előveszi a nagy kanalat, falja az életet, nem mellesleg a lányainak születésnapi kazettákat készít.

Hazudtam, már most, hogy felidézem a jelenetet – az anya ül az autóban, és egy távoli születésnapra üzen a lányának –, potyognak a könnyeim. Belepusztulok a gondolatba is, hogy nem látom morcos és lázadó kamasz, majd ifjú férfivá nőtt fiamat, vagy nem leszek ott az esküvőjén.

Régen nem féltem a haláltól, de most elviselhetetlen a gondolat, hogy túl korán kell kiszállnom a földi létből. Nem azért aggódom a legjobban, hogy a gyerekemnek elviselhetetlenül hiányoznék – hiszem, hogy van sok ember, aki segítené, szeretné –, sokkal inkább az önzőség párásítja el a szemem, mert nem akarok kimaradni az életéből még vagy negyven évig.

Gyorsan hozzáteszem: azt is elhatároztam, hogy nem fogok az idegeire menni, nem fogom agyonnyomni a szeretetemmel, most is csak nagyon ritkán lopózom be a szobájába, hogy kicsit nézegessem alvás közben.

Legutóbb a Hajrá, Bliss! című film okosított egy kicsit – és bőgetett meg nagyon. Egy lányról szól, aki egészen más életre vágyik, mint amit az anyja elképzel neki. A gyerek titkos lázadása természetesen kiakasztja az anyát.

Anyukám mindig azt mondogatta, hogy csak jót akarok neked, de én egyáltalán nem éreztem, hogy nekem mindig jó, ha azt teszem, amit elvár tőlem. A gyerek előtti időkben az ilyen filmek megerősítettek, hogy az anyai útmutatás és szeretet ellenére lázadni kell, járni a saját utat, és végül úgyis minden jó lesz.

Most viszont mindkét oldalon álltam. (Ezért szeretem a Hajrá, Bliss!-t, és ezért mérföldkő az életemben.) Értettem és átéreztem a gyerek lázadását, azonban értettem és átéreztem az anya jó szándékát, valamint tehetetlenségét. Sőt, egy idő után nem is azért szorítottam, hogy a lánynak összejöjjenek a dolgok, hanem azért, hogy végre utat találjanak önmagukhoz és egymáshoz. Közben arra a kérdésre kerestem a választ, hogy hogyan tudom úgy szeretni a fiam, hogy neki a legjobb legyen. Hol vannak az apró jelek, amelyekből egyértelmű, mikor kell még szigorúbbnak lenni, és mikor kell engedni.

Fene tudja.

Még az elméletet sem tudom.

Mert akármennyire is próbálok jó anya lenni, a saját szemüvegemen át nézem a világot. A saját vágyaim és jó emlékeim érdekesek, és szeretném megmutatni neki, mi az, ami engem segít, és mi az, ami engem szórakoztat az életben.

Fül még mindig nem beszél, de már képes arra, hogy az utca közepén kicsit hisztizzen – nem gyakran, de olykor még bepróbálkozik, hogy így szerezzen érvényt akaratának –, de arra még nem képes válaszolni, hogy egyedül vagy inkább velem fürödne.

Önző vagyok, döntök én, megyek vele én is, és szappanbuborékot fújunk, állatsereget telepítünk a kád szélére, pacsálunk, hosszú á-kat engedünk ki a tüdőnkből, miközben fogat mosunk. A nagy vidámság közepette megmaradok szigorú anyának, mert a fül- és nyakmosás sem marad el.

De ezek olyan egyszerű dolgok. Itt még könnyű. Mi lesz velem, ha kamaszodni kezd? Illetve nem is megyek olyan messzire, milyen lesz, ha beszél, ha nemcsak leszegett fejjel vonul el a szobájába egy újabb könyvért, hanem ki is fejti a gondolatait.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék: mozi kikapcsolódás gyerek
Értékelés: 0.00

Olykor még mindig hihetetlen, hogy anya lettem, közben pedig olyan természetes, hogy gyerekem van, mintha mindig is lett volna.

A naplóírás apró örömei – főleg, ha valakinek olyan rossz a memóriája, mint nekem –, hogy ha kíváncsi vagyok arra, hogyan éreztem magam egy évvel ezelőtt, csak vissza kell lapoznom, és már szőröstül-bőröstül ott is vagyok.

Észre sem vettem, hogy már nem figyelek a keddekre és a huszonhatodikákra, pedig akkor született a fiam. Akkor én most már rossz anya vagyok?

Pedig Zsombor születése után hónapokig a keddek idézték fel a fiam születésének élményét. A rossz, a fájdalmas emlékek – tényleg voltak olyanok? – szinte az első perctől elvesztek, viszont hétfő estéken eszembe jutott, hogy most mentünk a kórházba, és kedd reggel 10-kor, hogy ott vagyok a műtőben, nézem az órát, és észreveszem a mosdatóban a gyereket, aki körül orvos és nővér tüsténkedik, majd odahozzák a bebugyolált pakkot, és kis vakarék, de az első pillanattól imádom. Nem volt tervem, hogy mit fogok tenni, de szeretném megérinteni, viszont lekötözött kézzel nehéz. Betolnak a szobába, és odahozzák, a mellemre teszik, és ő a világ legjobb gyerekeként azonnal táplálkozni szándékozik, nem törődik azzal, hogy az anyja deréktól lefelé mozdulni sem tud.

Alig maradtak emlékeim. A legjobban viszont azt utálom, hogy nem emlékszem arra, milyen volt újszülöttként és pici babaként. Persze a képek emlékeztetnek, de ha Zsomborra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy most milyen. Hogyan néz elmélyülten, hogyan kacag, és milyen végtelen elkeseredéssel sír…

Apropó, sírás. Végre eljutottunk Ringatóra, és ehhez kellettek a BKV-arkangyalok is. Jöttek, mentünk. Korábban, évekkel ezelőtt, munkaügyben már jártam Ringató-foglalkozáson, így csak arra koncentráltam, Fülnek hogy tetszik a dolog. Az általában boldog és nyitott fiam vidáman lépdelt egészen a nagy üres terem közepéig, ahol egyszer csak legörbült a szája, csinált egy hátraarcot, és lendületesen elindult ellentétes irányba. Megint megfigyelhettem, hogy milyen óvatosan bánik a mélységgel, már kiskora óta tart a szakadékoktól, legyen az ágy széle vagy erkély.

Miközben ott álltunk, jó távol a nagy üres teremtől és a sok gyerektől, megint eszembe jutott a jó anya, rossz anya kérdéskör. Mert mit tesz ilyenkor egy jó anya? Beviszi a gyereket, és segít legyőzni a félelmeit, vagy ráhagyja a gyerekére, és hazamennek. Én nem vagyok az a feladós típus, és erősen remélem, nem kell majd szakember, hogy a gyerek kiheverje a határozottságom.

Második nekifutásra eljutottunk a teremhez, amely gyerekekkel volt tele, és a fiam azonnal rohangálni kezdett. Azzal nyugtattam magam, hogy nem tűnik boldogtalannak, sőt éppen ellenkezőleg, élvezi az új dolgokat. Odament másik gyerekekhez, kacagott, és alaposan megszemlélt mindent. Boldogsága egészen addig tartott, amíg meg nem szólalt a furulya. Amit minden (rendes) gyerek áhítattal hallgatott, attól a fiam a kezébe temette az arcát, és keservesen sírni kezdett. Színpadon az ilyen jeleneteket a kritikusok dicsérő szavakkal jutalmazzák. Elkámpicsorodásán az sem segített, hogy a furulya a nevét énekelte, illetve három kislány sietett a vigasztalására. (Az utóbbiért minden felnőtt hímnemű irigyelte, amikor elmeséltem a történetet.)

Aztán mindenki felhagyott a vigasztalással, ekkor a fiam már a vállamba temette az arcát, és elkezdődőt az ének. Az énekszóra a fiam könnyei nyom nélkül felszáradtak, és boldogsága teljes volt. Zsombor összebarátkozott a gitárral, én pedig megtapasztalhattam azt az édes érzést, amikor az ember gyereke teljes hévvel elfeledkezik anyjáról, mert ott a világ meg a minden, ám amikor meglátja az anyját, átjárja a boldogság, és rohan ahhoz az emberhez, akit a legjobban szeret. Még szerencse, hogy mandarin nem volt a kezemben, mert akkor nem vehettem volna magamra a boldogságát.

(Tuti, hogy minden anyák napi ünnepséget csúfosan végigbőgök majd.)

Pont egy évvel ezelőtt nagy szájjal mondtam, hogy én bármikor bevállalok egy második gyereket is, és már el is határoztuk, hogy dolgozunk is az ügyön, de ott, amikor boldog mosollyal rohant hozzám a fiam, azt éreztem, hogy ebből a varázslatból még kérek. Még tartson, még legyen ilyen, amilyen. Csak a kettőnké. Tudom, önzőség, de olyan boldogító.

Érdekes korban van Zsombor. Még nem beszél – a halandzsa már megvan (galigaligali), de a beszéd még nincs –, ám mindent ért, és szinte látom a gondolatait. Nem ad puszit, semmiben sem hajlandó produkálni magát, de egyre több dolgot ismer az életünkből, és ragaszkodik a szokásaihoz. Hasra fekszik az ágyon, mint én, úgy lapozgatja a mesekönyvet, és legújabb heppje, hogy egyedül akarja felvenni a csizmáját. (Ennek a csizmás dolognak nem később kellett volna jönnie?) Azért remélem, hogy tizenkilenc évesen nem rendeli be a csúszásgátlót a fürdőkádba, és nem helyezi a kád falára a tapadókorongos békákat. És valódi nőkre cseréli az ágyában tanyázó nyulakat…

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék: emlékek sírás
Értékelés: 0.00

Semmire sem vágyik úgy egy anya, mint a csendre, és nincs annál nyugtalanítóbb érzés, mint ha a gyereke csendben van, mert akkor valami rosszban sántikál.

Anyai elfogultsággal bátran kijelentem, hogy az én gyerekem a legszebb, a legokosabb és a legjobb gyerek a világon. Békés és gyönyörűséges… ha alszik. Alvás közben még látható az arcán a boldog babák bája, minden más esetben kisördögös jelleget mutat. A mosolya, a tekintete gyermeki komiszságról árulkodik.

Nekem meg újabb fejtörés, hogy ne akarjam kacagva megzabálni a fiamat egy-egy csínytevés után, hanem szigorú és következetes anyaként a helyes(nek vélt) úton terelgessem.

Mert lehet, hogy a gyerekem órákat tölt majd egy pszichológus kanapéján, és nem futó szerelmi viszony miatt, vagy blogot ír lelki gyötrelmeiről, amelyeket korlátozó anyja, azaz én okoztam, de nem tudok annyira liberális lenni, hogy a zsírkréta elfogyasztását támogassam, legyen elég, hogy ihat a fürdővízből.

Fül új hóbortokra tett szert. Az első és izgalmasabb, hogy gyakorolja az ivást. A dolog szépséghibája, hogy a zuhanyrózsából, a csapból folyó vízből és a fürdővízből kortyolgat. A pohár azonban smafu. Értetlen és konzervatív anyaként pohárból tanítgatom inni, és mivel ő olyan jó fej, ezért a kedvemért néha megpróbálja, ügyesen kortyol egyet-kettőt, de igazán szenvedélyesen és eltökélten fürdés közben iszik. (A család már megvádolt azzal, hogy nem adok eleget inni a gyereknek.) A gyerekbőrbe bújt ördögfióka meg mintha tudná, hogy amit tesz, az rosszaság.

Próbáltam visszaemlékezni, mikor is „ütötte fel a fejét” a fürdővíz kortyolgatása, de csak arra emlékszem, hogy egyik nap hasra vetette magát a kádban – elindítva a 128. lelkiismeret-furdalást, mert nem vittem babaúszásra, pedig ő egy vízi lény –, és szájával óvatosan megközelítette a vizet. Aztán a víz az orrához ért, felkapta a fejét, és a szájába került kis vizet lenyelte. Azóta ez a fürdés része, és bár én próbálom elterelni erről a figyelmét, minimális sikerrel sem járok. Próbálkoztam észérvekkel és szép szóval, bevittem a fürdőszobába a poharát – de a pohár csak annyira izgatta, hogy azzal remekül lehet vizet merni és kiönteni –, és telepakoltam játékokkal a kádat, de minden alkalommal hasra vetette magát.

Egyszer feltámadt a halvány remény, mert igen elmélyülten szuszogott bele a pohárba, és már arra gondoltam, hogy „igen, a fiam megtanult inni”, amikor észrevettem, hogy a nagy csendben olyan került a kádba, aminek a biliben lenne a helye. Octopust megszégyenítő karmennyiséget növesztettem, kikaptam a gyereket, a játékokat és a csúszásgátlót, a gyereket és a kádat is lecsapattam – miközben a gyerek a mosdótálban áll –, majd a fürdési szertartást befejeztem, ami olyan volt, mintha három nyálkás halat próbálnék megfogni két kézzel, de végül a gyerek tisztán és illatosan az ágyba került, én meg esti kikapcsolódás gyanánt fürdőszoba-fertőtlenítéssel múlattam az időt.

Tizenhét hónapos anyaságom során egyetlen és örök igazságra leltem: a nagy csend sohasem jelent jót! Persze, értem én azt is, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, de az anyaság legfaramucibb vicce a csend. Semmire sem vágyom úgy, mint egy kis nyugalmas csendre, de nincs annál nyugtalanítóbb, mint a nagy csend. Néha odáig fajul a helyzet, hogy még most is beosonok az alvó gyerekhez, és ellenőrzöm: veszi a levegőt, és édesen alszik, mint a tej. Ébrenléti időkben a csend még félelmetesebb.

Azt szeretem a legjobban, ha a fiam elvonul a szobájába, és csörög, zörög, halandzsázik. Minél hangosabb egy játék, annál jobb. A zajokból pontosan tudom, hogy melyik játékával foglalatoskodik, de ha csend támad, nincs mese, rohanni kell.

Pár napja az egyik csendben megszerezte a zsírkrétákat – eddig csak közösen rajzoltunk, és abban a fiókban tartottam, amelyet hitem szerint sehogy sem tud elérni –, és mire a szobába értem, elmélyülten nézegette. Először elöntött a boldogság, hogy milyen okos a gyerek, felismeri, hogy ezzel szoktunk rajzolni, és igaz, hogy a parkettán húzogatja, de ez már eszközhasználat. Utána lett gyanús, hogy mozog a szája… Mintha rágna valamit. „Mutasd, mi van a szádban” – mondom neki. Nem mutatja, így bevetem anyai erőfölényem, és akkor is erős maradok, amikor sárga zsírkrétadarabokat találok a szájában. Super Mariót megszégyenítő ügyességgel szedem ki a szájából úgy, hogy egyszer se harapjon rá az éles kis fogaival az ujjamra. Nem mellesleg elmagyarázom neki – fixa ideám, hogy jó, ha mindent elmagyarázok neki –, hogy a zsírkrétát nem esszük meg, csak rajzolunk vele. Az eset előfordult virágfölddel is, viszont a jó hír, hogy azóta se virágföldet, se zsírkrétát nem evett. Ma beleharapott egy vöröshagymába, mert hisztiig fajult a „meg akarom kóstolni”, én meg tudok megengedő anya is lenni. Az eredmény üdítő, legalábbis számomra. A fiam felhagyott a kukázással. Tehát most azért kell rohannom utána, ha csendben tesz-vesz a konyhában, mert nem tudni, mit talált.

Reggeli készülődés közben esett meg, hogy én és az apja álmosan küzdöttünk a napi rutinnal, Fül azonban belevetette magát a napi teendőkbe: a favonataival játszott. A beálló csend minden idegszálamban riadót fújt. Nem hallottam a fajátékok jellegzetes koccanását a parkettán, eldobtam mindent, és rohantam a gyerekhez. A kisded arcán boldogság, miközben valamit elmélyülten rágott. Előtte a földön fél doboz konyakos meggy, névnapomra kaptam, és előző este ettünk belőle, és mint az eset mutatja, az asztalon felejtettem. Zsombor megszerezte a dobozt, kinyitotta – jaj, de ügyes gyerek, micsoda problémamegoldó! –, megfogott egy konyakos meggyet – hihetetlen, hogy fejlődik a finom mozgása –, és a szájába tette. (Az én fiam a legügyesebb.) Azonban csak magamban lelkesedtem, arcom szigorú volt, kifeszítettem a gyerek száját, és kihalásztam az összerágott bonbont. Apró fogaival a csomagolást itt-ott átrágta, száját betöltötte a csokoládé, és igazán megharagudott rám, hogy elvettem tőle ezt a finomságot. Szemében bánat és sértettség, sírása szívfacsaró volt.

A csendes reggeli kávézás ekkor ugrott, még hálóingben leültem a játszószőnyegre, odahívtam a fiam, kibékültünk, mert nincs addig nagy baj, amíg a közös játék megnevetteti.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék: rosszalkodás, Játék, csend
Értékelés: 0.00

Egy könnyelmű pillanatomban arra gondoltam, milyen jó lenne a Tátrában tölteni a szilvesztert. Utaznánk, a pasim síelne, én pedig pihennék egy kicsit.

 Jelentem, fáradtabban értem haza, mint ahogy elindultunk, hó csak az utolsó nap volt, tehát a pasim nem síelt, viszont Zakopane és Krakkó azonnal a szívem csücske lett. Bírom a lengyel házakat és templomokat.

A csomagolással kezdődött. A nyaralás tanulságait levontam, és egy hónapon keresztül listát írtam, hogy mi is kell nekünk, ha jó messzire megyünk az országhatártól. Bevállalom, paraanya vagyok. A következőket vittük magunkkal: utazóágy két lepedővel, két hálózsák és két takaró a gyereknek, nekem pedig egy hálózsák. Hátha hideg lesz… Ehhez képest a legmelegebb szobát kaptuk, és a nagy melegben olyan rosszul aludtam, mint forró, levegőtlen nyári éjszakákon. Szellőztetni csak ritkán mertem, nehogy megfázzon a gyerek meg a férj. Én valahogy (minden értelemben) forróvérű nőszemélynek minősültem.

Bepakoltam még két hétre elegendő ruhát a gyereknek, hiába töltöttünk távol csupáncsak öt napot, több vészforgatókönyvet is kidolgoztam, magamnak azonban csak egy nadrágot vittem, és a harisnyát is otthon hagytam. Egyértelműen a szellemi leépülés jeleit mutattam, mire a saját cuccaim összepakolásához értem, viszont volt nálunk lázcsillapító, lázmérő és tartalék lázmérő, orrszívó, egy hadseregnek elegendő törölköző, 72 darab eldobható pelenka, mert inkább legyen több, mint kevesebb, néhány textilpelenka, ki tudja, mikor jön jól, és egy nagy szatyornyi gyerekjáték. Mint nélkülözhetetlen dolgot, vittem magammal két könyvet is, nehogy a hirtelen rám szakadt semmittevésben olvasnivaló nélkül maradjak.

Összesen 38 oldalt olvastam, és igazán egy második nadrág jött volna jól. Szerencsére a fiam mindig jól öltözött volt, és ruháinak a felét sem használtuk.

Az autót annyira telepakoltuk, hogy a Fül melletti helyen is cuccok voltak, konkrétan az etetőszék. Mert az kell. És jól is jött, bár igazán mókásan festettünk, amikor a reggelihez megjelentünk: a pasim, a gyerek, én és az etetőszék. Cserébe viszont kényelmesen reggelizhettem. (Apró örömök az életben.) Illetve tízóraizhattam, mert a reggelit órákkal korábban letudtuk. Hiába szilveszter és Nagy Év Végi Kikapcsolódás, a Fül ragaszkodott a fél hetes-hetes keléshez, de egyik nap még a nap előtt sikerült kelnünk, és álmos csodálattal szemléltük – mármint én és az apja, a gyerek éppen az ablakot nyalogatta –, ahogy világosodott. A hivatalos reggeli előtt a Füllel olykor megszemléltük a lengyel ködöt, a téli fűszálakat, barátkoztunk a hóeséssel, és csak járkáltunk-járkáltunk kipirult arccal. Egyáltalán nem álmosan.

Az időbeosztásunkat Zsomborhoz igazítottuk, de próbáltunk kompromisszumos megoldásokat találni. Tehát reggel korán keltünk, a hivatalos reggeliig elütöttük az időt, és amikor másoknak is kezdődött a nap, azaz a délelőtti alvás idején, elmentünk valahova, például Krakkóba, városnézés ürügyén lefárasztottuk a gyereket, mutogattuk neki a krakkói várat és a sárkányt, de őt jobban izgatták a hattyúk, visszautaztunk a szállásra, a Fül addig kipihente gyötrelmeit, majd újult erővel izgett-mozgott. Estére olyan fáradtak voltunk, mintha egész nap szenet lapátoltunk volna, a gyerek azonban kicsit sem, ő szívesen csatlakozott a társasághoz, és hajlandóságot mutatott az éjszaka átdorbézolására is. Bosszúból zord és következetes szülők voltunk: alvásidőben a Fül-féléknek aludni kell. Az álommanók érkezését dalokkal siettettük. Tavaszi szél, Bóbita, Kicsi vagyok én, Bújj-bújj zöld ág… ennyi volt a repertoár, fogalmam sincs, hogy hányszor énekeltem el, de már félálomban is énekeltem. Amikor pedig nem tudtam tovább harcolni az álommal, elaludtam. Az agyam lelkiismeretes anya része azonban éber volt, hallgattam az éjszakai zajokat, hallottam, amint a gyerek leül a kiságyban, majd eldől, és szuszogása egyre mélyebbé válik.

Panaszkodni azonban nincs okom. Éltünk társasági életet is, és akkor olyan volt, mint régen, amikor még nem 16 hónapos csemeténk vezérelte az életünket. De ahogy az lenni szokott, amikor a pókerben nyerő szériám volt, felébredt egyetlen kisfiam, és a zsetontornyok ellenére ott kellett hagynom az asztalt. Csak a győzelem édes ízét veszítettem. (A férjem volt az osztó, ő maradt az asztalnál.)

Igazságtalan lennék a Füllel, ha érdemeit figyelmen kívül hagynám. Ő a világ legrendesebb gyereke. Minden nőnek azonnal belopta magát a szívébe, kivéve a nála fiatalabbakat: a kiscsajokat jobban érdekelte a játék és az egymás közötti versengés, mint a fiam bárdolatlan közeledése. (Sírnak még utána, borítékolom.)

Zsombor egy fergeteges pillanatában megszökött a fürdés elől, belevetette magát a társasági életbe, és meztelen felsőtesttel, pelenkában táncolt az ágy közepén. Kompromittáló felvétel nem készült, viszont a körülötte támadt vidámságot büszke elégedettséggel nyugtázta. Alig tudtuk rávenni, hogy produkcióját befejezze, és a tisztálkodás élvezetének hódoljon.

A fiam nemcsak a női szívek meghódítását, de az utazást is igen ügyesen abszolválta. Persze, nagy fifikásan, az indulást is az alvási idejéhez igazítottuk, ám amikor kialudta magát, érdeklődve nézelődött, dünnyögött a nyúlnak, olvasott egy keveset, énekeltünk, és ha már nagyon nem bírtunk ülni, sétáltunk a téli cúgban, utána meg máris élvezettel tartózkodunk a meleg autóban.

Nekem ugyanolyan feszített tempóban telt ez a pár nap is, mint a többi, immár 493 napja. Zsombort sikerült életben tartanom, azaz kapott rendesen és időben enni és inni, és a mosolygós fiam láthatóan élvezi az életet. A hegyi levegő jót tett a Fülnek. Sokkal nagyobb fiú, mint korábban, sokkal okosabb is, és egyre többször vonul el a szobájába egyedül játszani. Az apja ilyenkor nagy büszkén azt mondja, hogy „a fiam izomból játszik”.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 2
Címkék: anya, gyerek, tátra, síelés, Kirándulás, tél
Értékelés: 0.00

Kinőtte a játszószőnyegét, ezért a „közelünkben” (a könyvespolc előtt, szóval lesz még dolgom ezzel) kapott hancúrplaccot.

Hátról hasra, hasról hátra foroghat a kis csibész. A kúszásnak még a jeleit sem mutatja, de bárhova villámgyorsan elhengeredik.

Rajongótábora egyre nagyobb, és olyan bókokat zsebel be, hogy „nem lehetne sima pelenkareklám-gyerek, mert túl karakteres a feje, de – mondjuk – a Tilos Rádióhoz vagy valami hasonló speciálishoz (csúnya szó, de időnként jelzőként használjuk) jó a feje”. Ám mégsem ez a hónap híre, hanem az, hogy anyja fia. Álmában nyöszörög (szívszorítóan), és szeret mezítlábazni. Leveszem a zokniját, boldogan tapogatja a lábát, tárja szét az ujjait, és rendes féléves kölökhöz méltóan viszi a szájába és rágcsálja a lábujjait. Utóbbi tevékenységében az sem zavarja, ha a zokni a lábán maradt…

A fiam jól működő férfiember. Nem megy újdonságszámba, hogy minden nőre mosolyog, de igazán elképedtem, amikor érdeklődést mutatott a távirányító és a mobiltelefon iránt. Először csak mosolygott a csodás szerkezetekre, majd mindent megtett a megszerzésükért. A távirányítót percekig forgatja a kezében, és természetesen véletlenül éppen akkor nyomja meg a csatornaváltás gombját, amikor kíváncsi lennék a mondat másik felére. (Persze mire visszakapcsolok, már vége a hírnek, lemaradtam.) A mobiltelefonnal ugyancsak le lehet kötni bő tíz percig, akárcsak egy kulcscsomóval, és felfedeztem: ha focimeccs (és reklám) megy a tévében, tátott szájjal figyeli.

Gyakran rajtakapom, hogy a szobájában és a mi hálószobánkban a plafont nézi, és mosolyog. De nemcsak úgy, a nagyvilágba mosolyog, hanem néz valamit, szerintem a padlásmanókat, és amint felismeri kis barátját, mosolyog. A fúrótól viszont nagyon fél. Remélem, ez idővel mérséklődni fog, mert kedvemre való lenne, ha – az apjához hasonlóan – bármit képes lenne megszerelni, felcsavarozni és összeszerelni.

Hiába na, volt kitől örökölnie Fülnek a pasigént. Ráadásul pasiságuk összeadódik, amikor az utcán kenguruznak. Kivétel nélkül, még azok a nők is, akik pasival mennek, csodáló pillantásokat küldenek feléjük, és mosolyognak. Féltékeny vagyok, nincs mit szépíteni.

Végül a fúródémont halk énekkel győztük le (jó az anya a háznál, kaját ad, és megvéd), illetve megtiltottam az apjának, hogy a fürdetési idő tájékán használja. Végtelenített magnóként énekeltem a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot, Fül a fejét a vállamon pihentette, és az ujját szopta. Még mindig a mutatóujját preferálja.
Anya lettem! - A birodalom ura és démonai

 

És ha már ujjaknál tartok… Azt hittem, kisujjból kirázom az anyaságot. Ment a szoptatás, a gyerek boldogan mosolyog, kacag és fejlődik, csak a pelenkából maradtak el a nagydolgok. Egy-két napig nem is volt gond, de amikor átléptük a bűvös egyhetes határt, a nagymamák mellett én is aggódni kezdtem. Ráadásul gyakorlat híján könnyen elbizonytalanodom, és akkor nagyon aggódom. A férjemnek naponta többször meg kellett nyugtatnia a „ha baja lenne, észrevennéd” mondattal. Szelíd és drasztikusabb módszerekkel próbáltuk működésre bírni a beleket, de semmi. Végül feladtam, és elkezdtem a hozzátáplálást. Szerencsétlenségünkre az alma, a krumpli, a répa köti a székletet, a fiam bogyózott, mint egy nyúl, és pont abban az egy hónapban aranyárban sem lehetett sütőtököt kapni. Szóval lendületes lépésekkel haladtunk az új ételek bevezetésével. Jött az őszibarack, a batáta, a körte, a sárgabarack és a szőlő. Főleg bébiételben. Végül minden a helyére került. A férjem pedig összegezte a történteket: „kiderült, a gyerek jól működik, ha nincs input, nincs output”. A következő gyerekkel okosabb leszek. (Igen, tőlem már jöhetne a következő…)

Az evés újabb cukiságot hozott ki a fiamból. Foga még nincs, de bármelyik kutyát megszégyenítően nyáladzik és morog evés közben. A hat hónapos évfordulóra a kedvence lett a sütőtök, az őszibarack, az alma és a körte.

A ritkuló szoptatások során a mellemre nem úgy csap le, mint a vércse, hanem akaratosan és céltudatosan. Két kezével birtoklóan öleli a mellem, és mohón eszik. Sohasem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a szoptatás, de most, hogy egyre kevesebbszer ülünk az „átkozott” kanapén, vágyom a csendes együttléteket a fiammal, amikor simogathatom, nézegethetem, fekszik az ölemben, és nem éppen a világ felfedezése a legnagyobb gondja. Egyre kevesebb a tejem, nem fog sokáig tartani már.
 

A hatodik hónap megkönnyebbülést is hozott. Zsombor újra megkapta a BCG-oltást, mert a kórházi, legelső oltás nem eredt meg, a vese tágulata csökkent. Kiderült, a pajzsmirigyem nem termeli a pajzsmirigyhormont, ezért nem működik az anyagcserém, és ezért nem fogyok, hanem „puffadok”. Bár minden betegséget komolyan veszek, és hiszem, hogy valami nem önmagától működik rosszul, hanem a teljes embert (test-lélek-szellem) együtt kell vizsgálni, mégis feloldozást jelentett, hogy van valami, amin el lehet indulni. Örömömben azonnal futócipőt húztam, elmentem kozmetikushoz és fodrászhoz. A „hájasságom” mindvégig bagatellizálni próbáltam, de egyre többször buggyant ki belőlem a keserűség, a csalódás keserűsége, mert csúfosan elárulta a testem a bennem élő nőcit.

Persze mindent odaadtam volna – és odaadnék –, hogy a fiam boldog és egészséges legyen, tehát a hájrétegeket elviselem, amíg szoptatok, utána meg egyszerűen nem eszem, gondoltam, és lelkem balzsamja ugyancsak a fiam, aki haspuszira úgy kacag, ahogyan a csillagok kacaghatnak. Olykor már huncutkodik is. Dicsérgetem, milyen ügyes, milyen szép és milyen okos, és ő szégyenlősen lehajtja a fejét, de közben mosolyog.

 

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.67

„Kisördögök, le kell törni a szarvukat” – összegezte a férjem az estét, amelynek végén én elmenekültem a fürdőszobába. A kórházban, amikor a fiam megkapta az első oltását, a nővérke kedvesen figyelmeztetett, hogy „anyuka, forduljon el, ezt egyik anyuka sem szereti látni”. Nem fordultam el, mert jó érzés volt végignézni, hogy a drága kisfiam sarkát tűvel megszúrják, majd a vérrel pecsételnek egy lapon, egyszerűen szemmel akartam tartani mindent, ami a fiammal történik. Most már tudom, hogy a tűszúrás után síró kisgyermek kismiska a hisztiző kisgyermekhez képest.

Zsombor igazán elkényeztet minket. Mosolyog, ha enni kap, ha beszélünk hozzá, ha bohóckodunk, ha fürdik, ha sétálunk, de még álmában is mosolyog. Váratlanul és minden előzmény nélkül ütött be a krach. Vagy ha voltak is figyelmeztető jelek, én egyet sem vettem észre. Dicsérgettem a Kis Cafatot mindenkinek, hogy milyen jó evő, milyen jó alvó, és most már egyre többször átalussza az éjszakát. Csendes, nyugodt gyerek, aki alig sír. Dagadt a mellem az anyai büszkeségtől.

Ha volt valami előzménye a tombolásnak, akkor annyi, hogy a nagy, boldog kajálások nyűgössé váltak. A nagy habzsolás ugyanis nagy büfiket eredményezett, amelyek érkezését sírás jelezte. Kis rázogatás a vállon, majd nagy, férfias böffentés, és a világ visszazökkent régi medrébe. Cafatka mosolygott, aludt, játszott. Tegnap este két-három óránként keltem hozzá, de arra gondoltam, hogy biztos kevés a tejem, ezért nem lakik jól, ezért nem alszik, meg a frontra fogtam, hiszen havazással köszöntött be a reggel.

Nappal a már-már szokásossá vált napirendet „futtattuk”, annyi különbséggel, hogy a levegőzést kihagytuk. Este nagy lubickolás, kaja, majd gyors elalvás. Ment minden, mint a karikacsapás, de a fiatalúr felébredt. Nyöszörgött egy keveset, jött egy büfi, majd a nyűglődés. Sorra vettünk mindent: először én ringattam, majd a férjem, nem volt jó, megetettem a bal mellből, nem volt jó, áttettem a jobbra, nem volt jó, kapott cumit, nem volt jó, felmelegítettünk egy zacskónyit az anyatej-aranytartalékból, nem volt jó, Cafatkánk játszott a cumival, de nem táplálkozott, inkább folytatta a nyekergést. Járkáltam vele, majd leültem a kanapéra. És láss csodát, égnek emelte a lábát, a ruháját megmarkolta a két kezével, és csendben nézelődött. Egyszer aztán gyanús lett a dolog. A gyerekem tévét néz. Fejét a bal karomról áttettem a jobbra. Pici fejforgatás, és már meg is volt a tévé. Na nem, horkant fel bennem az anyaoroszlán, ilyen kisfiú ilyen későn nem néz tévét. Kikapcsoltam. A tévét. A gombnyomással viszont bekapcsoltam fiam hisztijét.

Megkeményítettem a szívem, és elmondtam a Kis Cafatnak, hogy nagyon szeretem, de ez a hiszti nem vezet jó útra. Most leteszem aludni, szép álmokat. Okos Zsomborom két másodpercig helyzetet elemzett, majd rájött, hogy a kiságy jutott neki ma éjszaka, és torkaszakadtából üvölteni kezdett.

Ólomlábon jártak a másodpercek, a stopper éppen két percet mutatott, amikor nem bírtam tovább, és odamentem a kiságyhoz. Nem bírtam hallgatni a gyerekem üvöltését. Kicsit megsimogattam a hátát, elmondtam neki, hogy szeretem, de a keserves sírás nem csökkent. Végül a vesztesek beletörődésével felvettem, és magamhoz öleltem.

Fiam azonnal a szoba feltérképezésébe kezdett. Mámorosan bámulta a halakat (még terhesen festettem neki halakat a falra), a fénycsíkokat meg a mindent. Leültem vele a kanapéra – igen, arra az átkozott kanapéra, amellyel lassan összenő a seggem –, de ott semmi érdekes nem akadt, ezért újra sírásra görbült gyermekem szája. Valószínűleg két másodperc múlva együtt bőgünk a kanapén, ha a férjem nem veszi át az irányítást.

Kivette a kezemből a gyereket, pedig én úgy öleltem volna, és határozott hangon közölte a gyermekkel, hogy most akkor elég a hisztiből, alvás következik. Betette a fiunkat a kiságyba, odavitt egy széket, és megnyugtatta a gyereket, hogy ott ül addig, amíg el nem alszik. Nincs mese, nincs ének, csak ott ül, és megvárja, hogy jöjjön az álommanó az álomporral.

A hozzánk beosztott manó átkozottul elfoglalt volt, vagy a sarki kocsmába sörözött munkaidőben. Átkoztam még a nagynénjét is.

A kanapén kezembe temettem a fejem, és szolidaritásból nem mozdultam. Hősiesen öt percet, ha kibírtam, és elvonultam a fürdőszobába zuhanyozni. Csak álltam a víz alatt, és elkezdtem fejben írni az üvöltő gyermek édesanyjának keserű történetét. Eszembe jutottak a nevelési elvek. Hogy milyen könnyű volt kimondani, hogy az én fiam nem fog sírni, meg milyen egyszerűnek tűnt megkeményíteni a szívem, és okossággal úrrá lenni a hisztin, most meg itt állok, és a víz csobogásával nyomom el a fiam sírását.

Csúfos kudarcot vallottam. Nem megy nekem a gyereknevelés. Azonban mielőtt nagyon belemelegedtem volna az önostorozásba, nyílt a fürdőszoba ajtaja, és a férjem dugta be a fejét:

– Most már kijöhetsz! – mondta. A fenébe, mennyire ismer, futott át a fejemen, és már meg sem próbálkoztam egy könnyed füllentéssel, miszerint a rám szakadt szabadidőt tisztálkodással volt kedvem elütni. Majd – mintha még mindig a gondolataimban olvasna – folytatta:

– Lesz még ilyen, de ki kell tartani. Kell néha a kemény férfiszív.

– De olyan aranyos. Legszívesebben most is odarohannék, felkelteném, és magamhoz ölelném – nyafogtam.

– Te hülye vagy! – tett helyre az uram. Én meg csak helyeseltem, hogy „igen, az”.

A fürdőszobából az utam egyenesen a kiságyhoz vezetett. Cafatkám úgy aludt, mint egy angyal.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Ami a gyerek előtt egyszerű volt, most bonyolultabb, de legalább vicces. Nagyon szívesen mondanám azoknak a lányoknak (nőknek, csajoknak, asszonyoknak, ki-ki húzza alá a legtalálóbbat), hogy a gyerek nem változtatja meg az életet. Megváltoztatja, de kevésbé fájdalmas, mint ahogy azt elképzeltem. Van lemondás is, bár ha erről kezdek el beszélgetni gyermekem apjával, leszáll a lila köd, és egyszerűen nem lehet vele értelmesen tárgyalni. Meg nem értett szavunk, ez az anyai lemondás. Ő arra gondol, amikor lemondásról beszélek, hogy nem tudok utazni, nem tudok hetente háromszor moziba menni. Nekem az anyai lemondás ezen része nem váratlan, erre készültem. Nehezebben veszem az akadály azon részét, hogy nem fürödhetek akármikor, nem ehetek akármikor, nem ülhetek le szusszanni egy kicsit, amikor a Fül fent van, mert foglalkozni kell vele. Arról pedig szó sem lehet, hogy iszom egy kávét, és utána majd intézem az intéznivalót. Azonnal kell, és mindent. Szóval második lettem önmagam számára is, de azt hiszem, a természet ezt is jól elrendezte, néhány lázadást leszámítva könnyen vehető az akadály.


A megváltozott élet nem azt jelenti, hogy innen vége mindennek, lőttek a mozinak, a csajos délutánoknak vagy a fodrásznak és a kozmetikusnak. A megváltozott élet azt jelenti, hogy még jobban meg kell szerveznem az életet. Nem lazsálhatok, mert ha kiengedem a gyeplőt, akkor az élet a gyorsvonat sebességével robog el mellettem, és ez rettentő gondolat. Én ettől félek a legjobban. Hogy az élet lehagy, elhagy, és ott találom magam slamposan, fáradtan és üresen.

A pasi (férj, uracska, ember, ki-ki húzza alá a számára legtalálóbbat) csak hazatelefonál, hogy „drágám, ma másfél órával később megyek haza, mert beülünk valahova a srácokkal, és megiszunk egy sört”. És akkor a pár hónapos anya bájos hangon feleli neki, a lehető legtermészetesebben, hogy „menj csak, és érezd jól magad”.

Azonban ha én akarok elmenni, akkor egy héttel korábban időpontot egyeztetek életem párjával, felvésem a család összes fellelhető naptárába, hogy csütörtök este hat óra, MIRI-KIMENŐ. Természetesen piros betűkkel, mert ünnepnap, amelyet várok, amelyre készülök.

Minta egy félmázsás cementeszsákot pakolnék le. Nem kell állandó készenlétben lenni, valaki más figyel a gyerekemre. Könnyű vagyok. Bár a vámot megfizetem rendesen.

Izgulok pénteken, szombaton, vasárnap, hétfőn és kedden, nehogy közbejöjjön valami. Szerdán elkezdem szorgalmasan gyűjtögetni az anyatejet, gyötröm magam a mellszívóval, mert a tej már beállt, a gyerek el is fogyasztja az aktuális adagokat szinte az utolsó cseppig, idilli állapot, de a „kamrakulcs” nálam van, nem lehet otthon hagyni a Cafatfüllel. Nem tudok úgy elmenni, hogy nincs elég anyatej, nehogy a gyerek éppen az apja karjaiban adja elő az éhező, örökké éhes és ezért hisztis kisgyereket. Később, ha a gyerek nagyobb, gondolom, annyit változik a helyzet, hogy két hónapra elegendő készleteket fogok felhalmozni a csemete kedvenc vacsorájából. Minél kevesebb feszültség, annál jobb.

Már hétfőn megveszem a férjem kedvenc csokiját. Szerdán este óvatosan felhozom a témát. Felteszem a kérdést hites uramnak, hogy „ugye, holnap időben hazaérsz?”. Szerencsére Zsombor születése után az ég egy taoista szerzetes nyugalmát osztotta ki nekem, legalábbis ha arról van szó, hogy a férjemmel egyeztetek kimenőidőpontot. Ezért akkor sem robbanok szét az idegtől, amikor egyetlen szerelmem ártatlanul visszakérdez: „Miért?” Angyali türelemmel válaszolom, hogy „azért, mert megbeszéltem a csajokkal: elmegyünk moziba”. „Tudtam ám”, válaszolja erre az én uram, de egyáltalán nem nyugtat meg.

Csütörtökön háromnegyed hatkor talpig glancban állok. Tulajdonképpen az egész napom arra ment el, hogy elkészüljek. Reggel kezdődött. A reggeli etetés után, amikor Cafatfül visszaaludt, gyorsan megmostam és beszárítottam a hajam, kilakkoztam a körmöm. A déli etetés alatt majdnem elaludtam, annyira álmos voltam, de amint a csemete szeme lecsukódott, lábujjhegyen felpróbáltam a ruhásszekrény minden egyes darabját. Csendben sikítoztam: alakom még mindig nem a régi. Délután énekeltem, verset mondtam és gügyögtem a gyereknek. Játékokat mozgattam, berregtem, tapsoltam, és magam is alig hittem el, hogy csupán két és fél óra volt, sokkal-sokkal hosszabbnak tűnt.

Úgy időzítem az etetést, hogy a büszke apa az alvó gyermeke mellett legyen felvigyázó. Tehát akkor, amikor kilépek az ajtón, a gyerek alszik, egészen addig, amíg vissza nem érek.

A zökkenőmentes élet titka csupán abban rejlik, hogy ne menjek el hosszabb időre, mint a két etetés közötti idő. Természetesen a lefejt anyatej ott van a hűtőben, amikor hazaérek, beteszem a mélyhűtőbe, jó lesz ínséges időkre – vagy egy másik kiruccanáshoz. Vésztartalék.

A szabad este felhőtlen, a film jó, a könnyűség fenséges, igaz, a mobilomat úgy szorongatom, mint egy szerelmes tini, aki nem akar lemaradni az új pasija szerelmes hívásáról.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

A fiam már négy hónapos. Remekül összecsiszolódtunk, és ha nem az élet produkál valami fejtörést, akkor én bonyolítom az életünket. A tél végi nagy leárazásban ismét bebizonyosodott, hogy gyerekruhát nagyszerűen tudok vásárolni. Profin, mondhatni. Tizenötször végigjártam a leárazott ruhákat, mérlegeltem ár-minőség-használhatóság szentháromságban, majd bódultan vásároltam. Jövő télre vásároltam ruhát a fiamnak. Bátor vagy, mint egy oroszlán, és botor, mint egy strucc. Bezzeg magamnak nem vásárolok ilyen lelkesen. Ruhát semmiképpen, könyvet talán. Kedvem éppen lenne néhány dögös ruhához, csak az alakom nem olyan, hogy ruhát kellene vásárolnom.

Igen-igen, nem kellene vásárolnom, pörölök magammal a pénztár előtt, meg 46-os ruhát nem is vagyok hajlandó. De ez a póló nem is negyvenhatos, érvel bal vállamon a Vásárlás Démona. Kihagyhatatlan ajánlat. L-es. Nem tudom megpróbálni, vitatkozik Jobbik Énem, mert a gyerkőc is itt van velem. Babakocsiban. A póló most úgy állhat rajtam, mint az a bizonyos búvárruha. Viszont a kedvenc márkám, a kedvenc színem – és akciós.

Megvettem. Ösztönzőnek. A tervek szerint tavasszal már hordani fogom. Nincs mese, se pardon. Napi tíz felülés a penzumom. Szerencsére a szülés utáni farkaséhség elmúlt, de a jó leveseket annyira megszerettem – és valószínűleg hozzá is öregedtem a jó levesekhez –, hogy menthetetlen vagyok. Egy jó tányér levesért eladom a fele királyságom. A másik gyengém a közeli biobolt fetával töltött palacsintája. A kedvencem. Mit kedvencem? Egyenesen függő vagyok. Egyik nap a vadrizses gombócra fanyalodtam, csak káposztával töltött palacsinta volt, k betűs zöldségeket pedig nem eszem a szoptatás alatt, és a rizses gombócot ugyancsak nagyon megfelelőnek találtam. Májashurka-íze volt.

Azt hiszem, hogy beszerzek néhány vega szakácskönyvet, bár ezt azután jelentettem be, hogy anyu hozott házi hurkát és kolbászt, és a férjemmel szinte összevesztünk az utolsó falatokon. „Úrinői picsogás”, mondták kórusban. Pedig amióta megszületett a fiam, és a nagymamák beszálltak az ellátmányozásunkba, túl sok húst eszem. Legalábbis szerintem. Éppen ezért elhatároztam, hogy amikor én főzök, hanyagolom a húst. Azt azonban tisztán látom, hogy a salátán és főzeléken túli világ számos felfedeznivalót tartogat számomra. Íme a tökéletes indoklás a könyvvásárlásra. Mert akárhogyan is csinosítom, megint könyvet veszek. Mániám. A férjem azzal sem tud elrettenteni, hogy költözéskor majd nekem kell cipelni a könyveket. Egyszerűen nem hiszem el, hogy velem cipeltetné a könyveimet.

Egyébként saját készítésű húsmentes ételeim két slágere a sárgarépa-főzelék, amelyhez a sárgarépát tilos reszelni, csak „karikásan” jó, és a zöldborsófőzelék. (Mondom, hogy szükségem van arra a szakácskönyvre.) A tökéletes borsófőzelék receptjét a minap megtanultam anyutól, pedig éveken át próbálkoztam különböző receptekkel. A titok vérlázítóan egyszerű: rántással és tejjel készül, meg kevés pirospaprikával.

A tökéletes anyák tudnak jó borsófőzeléket készíteni.

A konyhatündérkedésen kívül próbálkozom nőies lenni, de hiába a fodrász és a kozmetikus, anyásan lepukkantnak érzem magam. Önbizalmamat nem növeli, hogy a hajam is hullik. Hormonális változás, tudom. Igazából a hajkérdés csak fésülködésnél üt szíven, illetve akkor, amikor a fiam magabiztosan belém kapaszkodik, belém, azaz a hajamba, majd egy maroknyi haj marad a kezében. Abban a kezében, amelyet két másodperccel később a szájába próbál tömködni.

A fiam mellett nem érzem magam leharcolt anyának. Ha velem van, ragyogok, és a világ végére is eltolom a babakocsiját. Néha, ha sokat alszik, mert most már sokat alszik, ha jól bekajál, éjszaka kilenc-tíz órát is húzza a lóbőrt, de a nagy hancúrok után nappal is pihenget néhány órát, és akkor nekem nagyon hiányzik. Az első húsz perc vidáman telik el. Szintet léptem, már csak kétszer nézem meg, hogy lélegzik-e, majd a második húsz percben űr támad körülöttem, és ötpercenként nézegetem az órát, hogy mióta alszik. A harmadik húsz percben erőt vesz rajtam a fáradtság, de fülelek, vajon felsír-e, a kiságy nyikorgott-e, és eszembe jut, hogy el kellene mosogatni. Általában meggyőzöm magam, hogy a mosogatás megvár, és tíz esetből kilencszer az alvást válaszatom. Egy óra múlva riadtan ébredek – mert hiába mondogatták, hogy nem fogok jól aludni, én olyan nagyokat alszom, mintha nem lenne gyerekem. Mintha csak én lennék. Mintha semmi más nem lenne a világon, csak én, sőt álmom feketeségében még azt is el szoktam felejteni, hogy én létezem.

A szívem a torkomban dobog, odarohanok a kiságyhoz, természetesen már kidolgoztam a halk rohanás technikáját, a takaró alá csúsztatom a kezem, és figyelem, ahogy a fiam lélegzik. Olykor egyszerre ébredünk. Ilyenkor Zsombor végtelen diszkréciójáról és figyelmességéről tesz tanúbizonyságot. Nem sír, nem nyüszög, boldog mosollyal fogad.

Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet kitalálni, mit akar egy négy hónapos, de Pocókámat könnyebb olvasni, mint egy könyvet. A legszemléletesebb példa, hogy játszik a kiságyában vagy a játszószőnyegen, majd amikor elunja, nyugtalan „eeee”-zéssel hív magához. Egyre többet dumál, külön hangsora van az örömnek, az éhségnek és a fáradtságnak, de ezek elmagyarázhatatlanok.

Szülés után pár héttel a szomszéd néni megjegyezte: „Nincs igazság!”, amikor a fiamról kérdezett, és én meséltem. Valószínűleg gutaütést kapna, ha most mesélnék Zsomborról. Lekopogom. Semmi sem tortúra. A mutatóujját cuppogtatja, és imádja a fürdést, az evést, a játékot, a zenét, még azt is, amikor én énekelek neki, a babakocsizást, az öltözködést, és igen hősiesen bírja az orrszívást is. Az orrszívó berregésére legszívesebben elfutna, kalimpál egyet a pelenkázón, de amint azt mondom, hogy „ugye, milyen jól áramlik a levegő, a finom levegő”, már vigyorog is. Azt hiszem, hogy tökéletes lenne a világ, ha nem lennének pulóverek. A pulóvereket nem szereti.

Egyre okosabb. Már akkor elkezd vigyorogni, amikor dobálásra lendítem. Legújabb felfedezése a cuppogás. Legtöbbször a család nőtagjai jelenlétében cuppog, és csibészesen mosolyog, amikor nekem el kell magyaráznom. A gyerek nem éhes, csak szórakozik, tetszik neki az új hang. Zsombor nem éhező kandúr cica. Négy hónaposan 71 cm és 7220 g. A tanácsadáson a doktor néni is megerősítette, hogy a gyerek ügyes, okos, szép, és nem mellesleg átlagon felül fejlődik. A boldogságtól tíz centiméterrel a föld fölött jártam, mert nincs is jobb annál, mint amikor az ember lányának a gyerekét dicsérik.

 

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Úgy tartják, hogy a lányos anyák, amikor a gyerekük férjhez megy, nyernek egy fiút, a fiús anyák viszont a fiuk feleségében konkurenciát látnak. Kezdem érteni, honnan ez a bölcsesség. A fiam egyre nagyobb. Nemcsak súlyra, valamint hosszra gyarapszik, de egyre okosabban szemlélődik. Mert bizony úgy tud nézni a nagy acélkék szemeivel – olykor komolyan, olykor csintalanul, olykor mindent tudó mosollyal –, hogy a világ felfedi neki minden titkát. Néhány röpke év, és a nők is ugyanezt teszik. Fel- és kitárják számára a világot, no meg önmagukat. Most még rám mosolyog, amikor meglát ébredés után, a dinnyés-ablakos könyvet forgatja, meg a kacsát rágcsálja, de már érzem annak a hosszú combú szőkének a közeledtét, akit majd először hoz haza. A lelkiállapotomon az sem javít sokat, ha éppen barna vagy vörös lesz a csaj.

Nem is akarok a nőire gondolni. Nem is akarok arra gondolni, hogy mindjárt mufurc kamasz lesz. Nem is akarok arra gondolni, hogy mindjárt bejelenti: „Anya, ne puszilgass, olyan ciki.” Inkább lefekszem mellé a játszószőnyegre, egymás felé fordítjuk az arcunkat, és nézzük egymást. Állítom, hogy egy egész univerzum barna pöttyei csillognak a szemében.

Bánatomra babaságán egyre többször átüt a kisgyerek és a leendő férfi. Pedig én annyira szerettem azt a kis Pocokvércsét, aki éhesen lecsapott a mellemre, telezabálta magát, majd hozzám vackolódott, és édes álomba szenderült. Imádom az okosodó, szép fiamat, de ha képes lennék időutazásra, akkor az első egy hónapot szeretném megint. Most múlt el, de már most hiányzik. Minden, amit eddig az életben szerettem, megismételhető, csak ez, ez a legszebb dolog repült el megismételhetetlenül. És amilyen szőke nő vagyok, a fényképezőgép azon gombját, amellyel videót lehet készíteni, csak most – amikor a gyerekem három hónapos – fedeztem fel. Persze amióta rájöttem, hogy mire való a nagy piros gomb a fotómasinán, mindent levideózok: a fürdetést, a gügyögést, az alvást, a fekvést. Tagadhatatlan, átestem a ló túloldalára. Csupáncsak annyi önmérsékletet mutatok, hogy a családot és a barátokat megkímélem a borzasztó kamerakezelési technikámtól. A férjemnek viszont már szóltam, hogy kellene egy nagyobb winchester.

Mindezek ellenére érzem a fejlődő önfegyelmet. Egyre ritkábban osonok a kiságyhoz, és teszem a kezemet a Pocokfül hátára, hogy megbizonyosodjam róla, lélegzik. Áttértem a hallgatózásra. Ha elég sokáig állok a kiságy mellett mozdulatlanul, akkor képes vagyok meghallani a lélegzését. A férjem jókat nevet rajtam: „Miért ne venne levegőt a gyerek?” – kérdezi, és igaza van, tudom, de „a mit kell venni a gyereknek?” listák démonai olykor még incselkednek velem.

A démonok egyébként században járnak hozzám. Egy elkezdi, a többi pedig csatlakozik. Az egyik pillanatban még ott tartok, hogy „jaj, ugye vesz levegőt a fiam?”, a másikban éppen arról fantáziálok, hogy jön egy nő, és elrabolja a fiam szívét, sőt innen már csak egy aprócska lóugrás, és azt vizionálom, hogy a fiam nem beszél velem, mert az idegeire megyek. „De most még itt van!” felkiáltással kiebrudalom a démonbandát, viszont érzem a kísértést, hogy olyan erősen szorítsam magamhoz a fiam, amiből ő, logikusan, szabadulni akar. Szabadulni akar már most. Ne tartsam olyan szorosan, úgy nem tud ficánkolni, nézelődni. Ebből az ölelésből szabadulna később is, és ez olyan ölelés, amelytől egy normális nő (meny) idegrohamot kap.

Könnyebb lazítani az ölelésen, mint hittem, de az eszem és a vágyaim sokat veszekednek. Szeretném magam mellett tartani a fiam. Mindig vigyázni rá, óvni, szeretgetni. Szeretném kisajátítani a szeretetét, hogy csak hozzám bújjon úgy, mintha csak én lennék a világ és a minden. De szerencsére, mielőtt leállnék az ördöggel cimborálni, eszembe jut, hogy elviselhetetlen lenne, ha a férjem anyja viselkedne ilyen őrült módon.

Önfegyelmet gyakorolok, és újabbnál újabb mérföldköveket hagyunk magunk után. Nem királyi többes ez a mi. Minden nagy lépés fontos állomás a fiam életében, és ezzel együtt az enyémben is.

Két és fél hónapos korában Zsombor birtokba vette a saját szobáját. Azt a szobát, ahol színes halak úsznak a falon. A halakat én pingáltam a falra, az apja meg is jegyezte, milyen jó ötlet volt, mert ha majd nem akar aludni a gyerek, lesz neki mit nézegetni. Nincs gond az alvással, de a költöző királyfit hűséges alattvalóként követtük. Nem a szobájába költöztünk be, hanem a nappaliba. Nekem korai volt a költözés, a fiamat nem viselte meg, de a férjem dereka diktálta az ütemet. Ugyanis ő vágyott a kanapéra, mi csak hozzáigazítottuk az életünket. Erő- és vízvonalakat kereszteztünk, vagy mifene, változtatni kellett, és ez volt a változás.

Ahogy elterveztem, pici Pocokvércsém születése után egymás mellett aludtunk. Szép sorban. Jobbomon a férjem, balomon a fiam, igaz, ő a kiságyban, én a franciaágyon, de ott voltunk egymás mellett karnyújtásnyira. Az első „költözés” után hat lépésre növekedett a távolság, két héttel később pedig tizennégy lépésnyire. Most az én derekam követelte vissza a matracot és a szoptatáshoz a kanapét.

A legnagyobb izgalmat az okozta, hogy vajon meghallom-e, ha felébred vagy felsír a fiam. Hiába kicsi a lakás, hiába hagyjuk nyitva az ajtókat, és mondhat nekem bárki bármit, én olyan mélyen alszom mostanság, hogy lelkiismeret-furdalásom van miatta.

Ma reggel fél perccel korábban ébredtem, mint a fiam. Néma volt a lakás. Az álmot azonnal heves szívdobogás váltotta fel. Amióta fiam van, aki ráadásul a Doxa becenévre hallgat, nem használok ébresztőórát, a fiam kelt. Úristen, magamtól ébredtem. Kivert a víz, és éppen erőt gyűjtöttem a ágyból kiugrás világrekordjához, amikor halk, de egyre erősödő, ébredező „eee”-zést hallottam a gyerekszobából. Megöleltük egymást, Zsomborom jelezte, táplálkozhatnékja van, csukott szemmel telezabálta magát, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább aludt. Az én szememből viszont kiszállt az álom.


Tudom, hogy kellett és zökkenőmentes volt a különköltözés, azonban anyai szívemnek ettől kicsit sem könnyebb. Erős késztetést érzek, hogy szeretetemmel szinte rátelepedjek, óvjam, vigyázzam, de szerencsére eszemnél vagyok, és próbálom úgy szeretni, ahogy neki jó. Nyugodt és kiegyensúlyozott, a „végtelenbe és tovább” pózban alszik most is, és a legkisebb jelét sem mutatja, hogy zavarja, messzebbre kerültek egymástól kispárnáink. Helyesebben az én kispárnám és az ő alvópelenkája.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Még mindig a kismamanadrágokat hordom, és csak azzal vigasztalom magam, hogy csúszkálnak rajtam. Úgy lennék én a végzet asszonya...

Nincs az az isten, hogy 46-os nadrágot vegyek! Soha! Kibekkelem ezt a pár hetet, terveztem, és akkor jók lesznek a régi nadrágjaim. Nem is sejtettem, milyen nehéz dolgom lesz.

Az első, padlóra küldő ütést egy kislány vitte be a Szent István parkban. Zsomborom egyhetes volt, amikor irdatlan lendülettel róttam a köröket, és kerülgettem az andalgó kismamákat. Magányos farkas vagyok, nem is tagadom. Az egyik körben a babakocsi mellé csapódott egy hétéves kislány. Zsombor eddig is értett a harmincas és annál idősebb nők szívének meghódításához, de úgy tűnt, új préda után nézett. Csukott szemmel bűvölte a kiscsajt, és csukott szemmel hódította meg egy kósza félmosollyal. A lány mindent tudni akart a fiamról, de én diszkrét anya vagyok, nem beszéltem ki. Persze dagadt a mellem az anyai büszkeségtől, hogy milyen remek fiam van, és már most ért a nőkhöz. Mert hiába udvarolt a kislány, Manófül a legbiztosabb módszert választotta a csajozásra: a félmosoly után enyhe közönyt mutatott. Úgy tett, mintha ő olyan kiscsávó lenne, akinek minden tíz percben három rajongója akad. (És tényleg, de pszt!) A kislányt kemény fából faragták, és zsigeri női rafinériával terepet váltott: megpróbált engem behálózni. Sajnos azzal a félresikerült mondattal taszította a szakadékba bimbózó anyós-meny viszonyunkat, hogy „te terhes vagy?”.

 

Gigantikus szilvás gombóc akadt a torkomon. Felmentő csapatként a lányka anyukája jelent meg, mondott pár szót a terhesség után lassan visszahúzódó hasakról, és a további kínos kérdéseket megelőzendő, a hinták felé irányította a lányát. A szerelemre lobbant csajszi azonban nem tágított, de mielőtt hisztizve követelhette volna, hogy a fiam azonnal vegye feleségül, és szeresse örökké, megjelent egy szöszke kisfiú, aki láthatóan egész délelőtt arra várt, hogy lássa szerelmét, akit majd feleségül vesz, gyerekeik lesznek, és együtt mennek a játszótérre. A szöszke kisfiú ezen a délutánon belekóstolt a nagybetűs Életbe, ugyanis kénytelen volt végighallgatni, milyen szuper fiam van. A két fiú nem lett országos cimbora.
Közben apró mellékzönge, hogy a Szent István parkban nemcsak az embergyerekek szokják a nagybetűs Életet, hanem a verébgyerekek is. Két tucat pelyhes verébgyerek randalírozott a puszpángnégyzetek között, persze szigorú szülői felügyelettel.
 

A második, padlóra küldő ütést a zöldséges vitte be. A kedvenc zöldségesem! Hiába válogathatom szabadon az apró cukkiniket, és mindig a legfrissebb zöldséget és gyümölcsöt kapom, kicsit sem esett jól, amikor a hasamra bökve megjegyezte: „Még mindig nem ment le!” Elakadt a szavam. Annyit hebegtem, hogy „igen, kissé lassan laposodik”, majd gyorsan távoztam. Jó félórával később viszont készen voltam a frappáns válasszal:

 

„Kösz, hogy szólsz! Magamtól észre se vettem volna, hogy még mindig öt hónapos terhesnek nézek ki, és azzal büntet a sors, hogy a régi nadrágjaim nem jönnek rám. Már csak három centi kell, de az még nagyon, tehát a terhesgatyákat kell hordanom. Igaz, hogy övvel, mert lecsúsznak amúgy, de akkor sem növeli a boldogságszintemet a viselésük. A terhesség alatt kedveltem a pocakbetétes farmereket, de most, 74 nappal a szülés után szívből gyűlölöm. Szóval kösz, hogy szóltál, hogy ismét eszembe juttattad, ezt se tudom rendesen csinálni. Kösz, hogy lebálnáztál.”

 

A sors, miközben egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Egyik nap, amikor megint és újra térdig jártam a lábam a babakocsi-tologatással egybekötött budapesti városnézésen, összefutottam életem második legnagyobb szerelmével. A második legnagyobb szerelem jó dolog, egy remek barátság alapja, ha az ember lánya már boldog kapcsolatban él élete legnagyobb szerelmével, és élete legnagyobb szerelmétől született gyermeke fekszik a babakocsiban.

Véletlenül találkoztunk, ráadásul engem éppen elvakítottak a napsugarak. A hangjáról ismertem meg. Pár szót váltottunk, majd indultunk tovább. Ő ebédszünet után vissza a munkahelyére, én pedig, hogy fenntartsam fiammal szerelmetes boldogságunkat, igyekeztem mozgásban tartani a babakocsit. Párat léptünk ellentétes irányba, amikor utánam szólt:

„Csini vagy így!”

 

Tudom, hogy az így a babakocsira vonatkozott, és az anyaságra, de férfi kegyes hazugságának ennyire még sohasem örültem. Azt mondta, hogy csinos vagyok, mantráztam magamban, és tíz centivel a föld felett jártam. Nem számított a szűkre húzott terhesnadrág, a karikás szemem, de még a kapkodós csapzottság sem. Csini vagyok, csini vagyok, mondogattam, és el is hittem. Lubickoltam a boldogságban. Dúdolgattam, felhívtam a fodrászom és a kozmetikusom, mert akkor legyek még csinosabb.

 

A happy end azonban még messze van, talán tavaszra megérkezik. Zsombor két hét múlva féléves, és nekem még mindig hiányzik 1 cm, hogy beleférjek a régi nadrágokba. Egyre többet panaszkodom a gyomromra ragadt domb miatt, hiúságom őrjöng, és az sem vigasztal, hogy mondják, a szoptatás miatt nehezebben alakul az alakom. Legújabb elhatározásom, hogy napi tíz felüléssel harcolok a lapos hasért, meg látható helyre tettem a dögös tavaszi és nyári ruhákat.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Nincs annál jobb, amikor a fiam úgy bújik hozzám, mintha én lennék a világ meg a minden, de belesajdult a szívem, amikor az első igazi mosolyt az apjának adta.

A hatodik hét vízválasztó, mondták. Gondoltam, akkorra majd megszokom a gondolatot, hogy anya lettem. (Nem, nem szoktam meg.) Reméltem, hogy addigra a hasam visszamegy a terhesség előtti állapotába. (Nem, nem ment vissza.) A jó hír viszont, hogy legalább a nőgyógyászom zöld utat adott a szexre. Persze azt is a lelkemre kötötte, hogy a két gyerek születése között legalább két év teljen el. A nőgyógyászom valószínűleg mellékállásban gondolatolvasó, mert miközben én egy perszével válaszoltam, kész tervem volt, ami nem a várakozásról szólt. Sok gyereket szeretnék. Mondjuk, még egy kisfiút, majd egy kislányt. Akár most azonnal.

Hiába próbálom felidézni, milyen volt terhesnek lenni, semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy jó volt. Emlékszem, hogy a terhesség idején azt éreztem, mintha mindig is terhes lettem volna, most meg azt érzem, mintha mindig is velem lett volna a pulyám, akit tisztába kell tenni, meg kell szoptatni, akinek minden rezdülését értem. Amíg Zsombor meg nem született, nem tudtam elképzelni, hogy a gyerek gügyörészései között hogyan lehet különbséget tenni, és vajon az anyai megérzés mennyire helyes. Vajon honnan lehet tudni, hogy mit is szeretne a Kis Csomag? Most egyszerűen értem a különbséget az oooozása és az eeeezése között. (Gőgicsél, és meg kell zabálni.) A szoptatás, a pelenkázás, a gyereköltöztetés és a babakocsi-tologatás úgy vált rutinná, hogy észre sem vettem. A legelején nem értem rá filózgatni, hogy jól csinálom, vagy rosszul, mert meg kellett csinálni, és én bármit megtettem volna a fiamért. A négyóránkénti etetés sem fáraszt.

Hat hét úgy repült el, mintha egy nap lett volna, és én képzeletben a jövőt tervezgetem. (Nagy hadvezér veszett el bennem, jóban vagyok a következő lépésekkel.)

Amióta megszületett a fiam, vágyom egy lányra is. (Gyönyörű lánykaholmikat látok.)

– Tegyél szert egy lányra is – kaptam a tanácsot. – A lány az anyának örök, hű barátnő.

Én ilyen jól nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy elolvadok a fiam láttán, ő meg már most más nőkkel kacérkodik. Férfiból van a gyerek, dicsekszem büszkén, de közben ott a szív tájékán akad némi sajgás.

Szokásos délutáni sétánk alkalmával összefutottunk egy ismerőssel és annak két nagyobbacska lányával. A lányokat jobban érdekelte a fogócska, mint a babakocsi, de végül mégiscsak a babakocsi fölé hajoltak. És mit tesz erre a fiam, aki addig jóllakott napközis képpel szemlélte a világot. Elmosolyodik. De nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem azonnal a szívdöglesztő mosolyát dobta be. Természetesen a várt hatás nem maradt el. A lányok beleszerelmesedtek, és én életemben először néztem szembe a démoni luvnyával, aki elrabolja a fiam szívét. (Nem lehetek gonosz boszorka, össze kell szednem magam.)

Valószínűleg – mentséget keresek – azért viselt meg ez a mosolygásos-dolog, mert a fiam az első mosolyát az apjának adta, és nekem nagyon sokat kellett várnom az első igazi, kedves, bájos, imádni való mosolyára. Pedig vártam nagyon, és úgy képzeltem, hogy a fiam majd mindent nekem csinál először. Fenét! Tény, hogy rajta vagyok a listán, de nem engem illet a kizárólagos első hely. Nekem először csak a jóllakott és a játékok miatt boldog baba mosolya jutott.

Már majdnem elkeseredtem, hogy talán mégsem vagyok több tejcsárdánál, amikor megtört a jég. Kaptam egy igazi, gyönyörű mosolyt. (Szerencsére azóta is kapom, mert amikor meglát, mindig rám mosolyog a fiam.)

Egyébként hat hét alatt a fiam elegáns tokát növesztett, súlyát 5350 g fölé tornázta, nagyot nőtt, és egyre kevésbé babás, sokkal inkább kisfiús. Újabb szokása, hogy szeret vigyázzban aludni. Mindegy neki, hogy hason vagy hanyatt tettem le, lábait kinyújtja és karjait maga mellé húzza. Amúgy meg kepeszt. Vicces pocokpofa. Magabiztosan, azaz félálomban is képes a fejét forgatni. Ezzel megdönt minden hiedelmet, hogy váltott oldalon kell altatni, nehogy elfeküdje a fülét és a fejét, mert akárhogy fektetjük, ő úgy fordul, ahogy szeret. (Önálló egyéniség, nem pedig tehetetlen kis csomag.) A tanácsadáson a gyerekorvos lenyűgözve megjegyezte, hogy milyen szép baba, és az asszisztensek is összeszaladtak megnézni. Sanda gyanúm, hogy a gyerekorvos minden anyának dicséri a gyerekét.

A tanácsadás után itthon, ebéd közben megbeszéltük a dolgokat, mert a tanácsadáson volt egy kis ordítás. Nem én ordítottam. Elmondtam a gyerekemnek – a váróban is beszéltem hozzá, és a portás néni annyit fűzött hozzá, hogy úgy beszélek a gyerekkel, mintha értené; nem reflektáltam –, szóval elmondtam a gyereknek, hogy kár ordítani, vannak kötelező dolgok, és jobban jár, ha együttműködik, mert úgy előbb szabadulunk. Megdicsértem, hogy milyen ügyes mozog és mennyit fejlődött, és ne aggódjon, az összes tej az övé, senki nem eszi meg előle, és nagyon-nagyon szeretem. Itt elmosolyodott. Én meg elbőgtem magam. (Úgy látszik, nem múlt még el teljesen a terhességi hormonőrület.)

Hat hét éppen elég volt arra, hogy megunjam a parkot és a hordákban sétáló kismamákat. Se az andalgás nem megy nekem, se az ismerkedés, ezért messzebbre merészkedtem, sőt adtam a kultúrának is. Aukciós kiállításra mentünk. Gyanítom, hogy hathetes vénségével a fiam volt a legfiatalabb látogató. (Békésen aludt a festmények „árnyékában”.) Hiába akartam egy kicsit kikapcsolni a főállású anyuka üzemmódból, igen nagy feltűnést keltettünk. Kezdődött a bejáratnál, ahol becsíptem az ujjam, miközben a figyelmeztető feliratot olvastam arról, hogy a kedves látogató vigyázzon az ajtóval, majd megállapítottam, hogy a babakocsi nem fér be a bejárati ajtón (pedig az egyik legkisebb babakocsi a miénk, mert a lifthez méreteztük), és már-már feladtam, hogy bemegyek, de jött egy ember, és kinyitotta az ajtó másik szárnyát is. Szerencsére vörös szőnyeget nem kellett leteríteni, már lent volt. Ezután bármelyik képnél álltam meg, a babakocsi sohasem volt jó helyen, viszont mindenki nagyon kedvesen mosolygott az alvó fiamra meg rám. A kedvencem az a bácsi volt, aki igen komoly vásárló benyomását keltette: látszott rajta, hogy tehetős férfi, komolyan nézegette a festményeket, jegyzetelt és magában motyogott, de olyan előzékenyen bánt velem, a kibiccel, mintha az anyakirálynő lennék.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 0.00

Amióta betöltöttem a harmincat, kedvenc időtöltésem, hogy gyerekekben próbálom felfedezni szüleik vonásait. Ahogy a fiammal ismerkedem, nem tudok nem rácsodálkozni, ki milyen örökséget hagyott a gyerkőcre.

A kórházi három nap gyorsan elszaladt. Elméletileg négy boldog napot kellett volna bent töltenünk, de szerencsére előbb szabadultunk. Korábban én voltam a Zsombi-hordozó, mostantól pedig a férjuram. A kórházba én vittem be a gyereket, a kórházból az apja hozta ki, természetesen a gyerekülésben.

Szabadulásunk története ugyanolyan bolond, mint a kórházban töltött idő. A kórházi napok nagy részét a folyóson töltöttük, Zsombor jókat aludt a vállamon. Nem is értettem, kire ütött ez a gyerek, mert én is és az apja is egészen sajtkukacos vonásokat mutatunk. Miközben a folyosón üldögéltem, egészen jól összebarátkoztam a többi nővel, a bennem lakó anyatigrissel, és felfedeztem, hogy képes vagyok megállni, csak a gyerekemre figyelni. Imádtam (és imádom) érezni őt. A szobát azért voltunk kénytelenek kerülni, mert levegőhiánnyal küzdöttem. Nem, nincs ebben semmi rejtett kép, szó szerint kell érteni. Nem volt levegő a szobában. A szobatársnőim ugyanis nem szerettek annyira szellőztetni, mint én, ezért folyamatos levegőhiánnyal küzdöttem. Rosszabb volt, mint a műtét. Az első estén, amikor a csecsemős nővérek még vigyáztak a fiamra, én lementem az udvarra, és egy padon üldögéltem. Senki sem akarta elhinni nekem, hogy délelőtt császármetszéssel szültem. Néhány órát aludtam, de hajnalban már kopogtattam, és elhoztam a fiam. Nem voltam rosszul, csak a hasam maradt meg nagyobbra, mint reméltem, de az anyósom isteni levesekkel és ételekkel látott el, ezért egyre több tejem lett, és egyre virgoncabb lettem.

A fiam kedden született, pénteken azzal sokkoltam a férjuramat, hogy akkor most jöhet értünk, mert mehetünk haza. Ezzel minden számítását keresztülhúztam, de szeret, és nem sérelmezte a dolgot. A felfordulás eltüntetését ugyanis péntek estére ütemezte be, de engem nem érdekelt semmi más, csak hogy itthon legyünk.
korábbiak
A sejtésem beteljesült. Itthon még jobb volt minden. Élhettünk a saját ritmusunkban. Vasárnap lementünk a parkba sétálni. Én tempósan sétáltam, a fiam pedig boldogan aludt a babakocsiban. Azt nem tudom, hogy ugyanolyan frisslevegő-mániásnak született-e, mint én, vagy én neveltem bele, de az elmúlt három és fél hónapban már sétáltunk délelőtt, délután és este, napsütésben, éjszakában, szélben és hóesésben. A hóval nehezen barátkoztak össze, mert először néhány szemtelen hópehely ráesett az arcára, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Miközben azt mérlegelte, mit tegyen, olyan vicces képet vágott, hogy kénytelen voltam kacagni. Amikor kacagok, ő is kacag. Azóta havazásban is remekül alszik Zsomborom.

Az első hónapban órákig nézegettem a fiam. (Azóta mérsékeltem magam, és már csak fél órákat nézegetem.) Először csak ismerkedtem a vonásaival, meg olyan nagyon gyönyörű volt, hogy jó volt nézegetni. (Egészen hihetetlen volt, hogy ilyen tökéletes dologra voltunk képesek egy kis hancúrozással.)

Olyan kitartóan próbáltam felfedezni a gyerekemben az apja vonásait –  óriási a lába és a keze, akárcsak az apjának, meg sötét a haja és hosszúak az ujjai, a körömformája is az apjáé –, hogy észre sem vettem, amíg többen határozottan ki nem jelentették, hogy ez a gyerek rám hasonlít. Főként az orra és a szája. Összeszorult a szívem, mert az én orrom nem túl nyerő.

Két hét telt el a szülés óta, amikor anyu elmesélte, amit addig soha, hogy nagyanyám, aki a háború és egyéb nehézségek miatt csak 36 évesen szülte apámat, egyetlen dologért imádkozott a szülés előtt. Nevezetesen, hogy a gyerek ne az ő orrát örökölje. George, aki maga a sors, humoros úriember, és ragaszkodik a nagyon vicces dolgokhoz. Nagyanyámat azzal jutalmazta (vagy verte, ez még nem eldöntött kérdés, hiszen nem látjuk át a nagy-nagy rendezőerő szándéka mögött megbújó rejtett jót), hogy egyetlen fia, az én apám, az ő orrát örökölte.

George valószínűleg nem felejtette el a fohászt (meg azt a nagy-nagy jót, amit nekünk tartogat ebben az orrkérdésben), és amikor én fogantam, akkor úgy fordította a genetika szerencsekerekét, hogy apám és rajta keresztül a nagyanyám orrát örököltem.


Sőt, most úgy tűnik, hogy a fiam az én orromat, azaz apu és azon keresztül nagyanyám orrát örökölte. Már a 4D-s ultrahangon is gyanús volt, hogy a kölyök orrának vonala és állása olyan, mintha a magamét látnám, de akkor még elhessegettem a gondolatot, hogy biztos az ultrahangkészülék tréfál meg engem.

Remélem, örök reménykedő vagyok, hogy az orra még változni fog, és a mostani állapot csak babakori félreértés. Egyébként nem tudom, miért csinálok ilyen nagy ügyet ebből az orrkérdésből, hiszen eddigi életemben nem érdekelt, milyen az orrom, illetve lepergett minden gúnyos megjegyzés, ami az orromat érte. Csúfoltak Miss Röfinek, de most már jókat röhögök azokon az iskolai egyenképeken, ahol felszegett állal, kitárt orrcimpával nagy komolyan nézek a fényképezőgépbe, és orrlyukaim uralják a képet. A Zsomborról készült első felvétel szintén valami hasonlóra sikeredett…

Minél több nap telik el, annál kevésbé látom, hogy kire ütött a fiam. Néha – mondjuk, ha megáll a babakocsi, és kénytelen kinyitni a szemét – egészen úgy tud nézni, mint az apám, amikor mérges.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Szülés előtt olyan hülyeségek miatt aggódtam, hogy hogyan tanulom meg a pelenkázást, most meg azért gyötrődöm, mert nem tapasztalom magamon a nagykönyvekben szereplő anyasági tüneteket.

Lelkiismeret-furdalásom van, mert nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem jegyzeteltem, de úgy emlékszem, mindenki arról számolt be, nincs annál nehezebb, mint valakire rábízni a saját gyermekemet. Jelentem, ebben is defektes vagyok. Nekem könnyen megy, sőt élvezem, ha valaki figyel helyettem a kis pocokvércsémre. És ehhez nekem nincs szükségem hónapokra. A gyerek születését követő negyedik héten határozottan éreztem, összenőtt a seggem a kanapéval. Menekülésképpen mindent örömmel csináltam, még a mosogatást is, ami nem volt összefüggésben az átkozott kanapéval. A kanapémizéria már az első héten elkezdődött, de akkor még kellemesen enyhítette, ha babakocsival rohangáltam egy kicsit a parkban. A negyedik hét végén viszont mennyei boldogság járt át, ha valaki vállalta a gyerek felügyeletét, és nekem jutott fél óra szusszanás. Két óra kimenő pedig felért a földi paradicsommal.

A gyerek felügyeletét bizalmi kérdésként kezelem. Csak az vigyázhat a kis pockomra, akiben megbízom, illetve van egy egyszerű megállapodás, miszerint ha baj van, akkor telefonálnak, így amíg nem csörgött a telefonom – és szerencsére eddig sohasem csörgött –, addig csak magammal foglalkozhatom. Kimenőimen csupa hétköznapi aprósággal foglalkozom, amit gyerekkel nem tudok megcsinálni. Elmegyek fodrászhoz, kozmetikushoz, moziba, és azokba a boltokba, ahova nem tudok babakocsival bemenni.

Egyetlen kellemetlen kimenőm volt. Sikerült összekalapálnom egy enyhe mellgyulladást, pedig a szoptatás ment, mint a karikacsapás. A kórházban addig jártam a csecsemős nővérek nyakára, amíg bele nem tanultunk, én és a gyerek. A férjem hozott nekünk szoptatóspárnát – amelyet korábban azért nem vettem meg, mert nem tudtam, mennyire használható, tehát jelentem, használható és nagyon jó –, és hosszú-hosszú órákat töltöttünk a kanapén.

A mellgyulladást orvosi segédlettel egy nap alatt letudtam, viszont egy nagyon fontos dolgot tanultam. Zsombor fiam nagyon szeret engem. Azon az éjszakán, amikor belázasodtam, és gyenge voltam, mint az őszi légy, nem kelt fel éjszaka enni. Etetési időben felébredtem, átfutott a fejemen, hogyha most etetnem kell, akkor abba belehalok, majd didergésem mérséklendő mélyen a paplan alá bújtam. A fiam nem akart enni, csak reggel, amikorra már összeszedtem magam. Se azelőtt, se azóta nem aludta át így az éjszakát.

Megnyugodtam, hogy jó csapat vagyunk, de máris lesben állt a következő gond, támadott az újabb kétségbeesés. Mindenki azt mondta, hogy a gyerekágyas időszak lesz a legnehezebb, utána viszont fokozatosan könnyebb. Fenét! (Igen, elméletileg tart még a gyerekágyas időszak, mert arra hat hetet számolnak, de most nyavalygok. Néha ilyen is kell nekem.) Beletörődtem, hogy a kölyök sózsák, és minden porcikám izomlázban ég a cipelésétől, de cuki pofa, és napjában néhányszor hétalvó. Szóval a világ legrendesebb gyereke, nem is vele van a probléma, hanem az anyjával. Aki én vagyok. Na, ezt még gyakorolnom kell, mert nehezen szokom hozzá, hogyha a gyerek adatait veszik fel, és be kell diktálni az anyja nevét, na, akkor az én nevemet kell mondanom.
 

De vissza az eredeti problémához. Zsomborom édesen alszik és édesen eszik, nem kell vele órákat sétálni, könnyen és mélyen alszik, már barátok is jöttek hozzánk vacsorára, és amíg a gyerkőc édesdeden aludt, mi nagy játékcsatába bonyolódtunk. Engem nem visel meg a kevés alvás, és ha a szemem alatti karikákat emlegetik, csak legyintek. A fejfájásom akkor kezdődik, amikor az én okos és ügyes fiam nem alszik, hanem nézelődik. Kémleli a világot. Nekem pedig az lenne a dolgom, hogy megmutassam neki a világot. Hiába sétálunk órákat, és nézelődik a babakocsiból, hiába olvasok neki Weöres Sándor-verseket és énekelek gyerekdalokat, nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy nem tudok számára ingergazdag környezetet biztosítani. Ráadásul az a szegény piros víziló csörgő, amelyet születése előtt beszereztem, igen halovány inger számára.

Nem maradt más választás, felpakoltam a családot, hogy játékot vegyünk a gyereknek. Lelkileg ziláltan indultam, mert nem volt sem határozott, sem remek-zseniálisnak ítélt elképzelésem, de reménykedtem, hogy a választék láttán majd megjön az ihlet. Tévedtem. Játék volt bőven, de igazán jókat nem találtam, végül egy óra válogatás után kiegyeztem egy csíkos zoknis egérrel, és vettem egy anorákot. Az időjárás-előrejelzést figyelve végtelen bölcsességemet igazolja az anorák. Valójában persze lusta vagyok, és rühellem a bababoltokat, azért vettem meg most, hogy ne kelljen néhány hét múlva újra megjelennem és vásárolnom.

A gyerek alvással múlatta az időt, amíg az anyja vásárolni próbált, és csak itthon szembesült az új, csíkos zoknis jövevénnyel, akivel meg kell osztania a kiságyát. Az ismerkedés halk és elégedett eeeeeezéssel telt, egészen addig, amíg az éhség el nem hatalmasodott rajta.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 2
Címkék:
Értékelés: 5.00

„Nagyon jó lesz most neked”, mondták tapasztalt anyák, és én elhittem, hiába tudtam, a jó kevés alvással és sok mosással érkezik. Minden félelmemet elűzte a szemükben és mosolyukban csillogó boldogság, amelyet nem kezdhetett ki sem az idő, sem a fáradtság.

A 36. héten még nem gondoltam a szülésre, bár a helyzet igencsak fokozódott. Már egy hete figyeltem, hogy a kölyök napi háromszor mocorog-e – rendes kölyök, az anyja megnyugtatására szinte egész nap mocorgott –, illetve az orvos rémisztően komoly utasításokat adott: ha nem mocorog, akkor azonnal irány a szülészet; ha elfolyik a magzatvíz, irány a szülészet; ha ötpercesek a fájások, akkor irány a szülészet. Szóval a szülés nem egy távoli és nagyjából valószínűtlen esemény volt, hanem a nyakamba lihegett, és bármikor elkaphatott.

Tapasztalt anyák nyugtatgattak, pedig nem is voltam ideges, és a realitás talajába döngöltek: fájni fog, és az első három hónap nagyon kemény lesz. Azonban a kemény figyelmeztetések után tekintetük a végtelenbe révedt, saját emlékeik között időztek, és a legboldogabb mosollyal, amelyet életemben láttam, hozzáfűzték, hogy „de jó lesz neked”. Elhittem nekik. Hinni akartam nekik, bár elképzelhetetlen volt, hogyan is lesz jó nekem a szülés után meggyötört testtel, háromóránkénti etetéssel és sajgó mellel.

Nem tudtam és nem is akartam elképzelni a szülést, és egyetlen gondolat tartotta bennem a lelket, mégpedig az, hogy akármi is történik, az nem tart egy napnál tovább. Intimtornáztam bőszen, hogy minél kisebb vágással megússzam az elkerülhetetlent, és beszereztem néhány homeopátiás bogyót, hogy gyorsabban gyógyuljak. A 39. hétig nem is gondoltam a császármetszés lehetőségére, viszont a kölyök lelkesen növekedett, és bár irányban volt, magasan. A 40. héten bódulat kerített hatalmába. Nem féltem a szüléstől, és végre elérkeztem ahhoz a mérföldkőhöz, hogy már vártam a fiam születését. Szerettem a terhességet, és életem egyik legboldogabb időszakaként tartottam számon, de tudtam, elértem a végére, és most egy új fejezet kezdődik.

Én, aki általában akaratos és önfejű vagyok, igen gyorsan megadtam magam, és megegyeztem magammal, a fiammal és az univerzummal, hogy a kölyök úgy születik meg, ahogy ő akar. Minden erőmmel segíteni fogom, de az utat ő választja meg, ő dönti el, hogyan lép ebbe a világba. És miközben a fiam arról döntött, hogyan szeretne megszületni, elolvastam mindent a szoptatásról, mert rendes anyához illően én már a következő lépéssel voltam elfoglalva.

A szülésről általában a nők úgy beszélnek, mint egy fájdalmas, ám boldog és szent pillanatról, nekem viszont a kabaré jutott, amit egy cseppet sem bánok. A humor ugyanis nélkülözhetetlen az élethez.

A gyereket kifejezetten jó stílussal áldották meg az égiek. Miután az anyja 12 órát vajúdott vele, a császármetszést választotta – most majd bujkálhatok vele sötét csövekbe, meg ilyenek –, és 2008. augusztus 26-án pontosan 10.00-kor megszületett. Beceneve Doxa, és már most elkezdtem spórolni, hogy huszadik születésnapjára egy Doxát vegyek neki. A kölyök Szűz, mint a nagyapja és a dédapja, óriási barna hajjal – nem véletlenül mutatta az ultrahangos orvos a koponyája körül lebegő pihéket –, 61 centiméteres hosszúsággal és 4120 grammos súllyal született. Most már igen készségesen elismertem, hogy a zöldségesek mindent tudnak, és a postáskisasszonyok szeme is éles, mert valóban nagy baba.

A szülésről három emléket őrzök.

Az első élményem: Egész életemben attól rettegtem a legjobban, hogy egy tűt szúrnak a gerincembe, de olyan szerencsés vagyok, hogy kifogtam a világ legjobb aneszteziológusát, aki annyit és olyan lelkesen dumált, hogy időm sem volt nagyon megijedni. A bőgés persze ment, amelyet egyrészt felkavarodott lelkiállapotom számlájára írtam, másrészt a terhesség utóhatásának tudtam be. Szóval ott feküdtem a műtőasztalon, leginkább csukott szemmel, de aztán elhatároztam, hogy erős vagyok és körülnézek. Amikor kinyitottam a szemem, az aneszteziológus felkiáltott, hogy „milyen szép kék szeme van! De miért sír? Az örömtől, a bánattól vagy a hagymapucolástól?” Utólag nagyon karakánnak tűnik, de fogalmam sincs, akkor hogyan volt kedvem viccelődni, de kapásból a hagymapucolásra fogtam a dolgot.

A második élményem: Az aneszteziológus közvetíti az eseményeket, hogy mindjárt kint a válla a gyereknek, én meg közben nézem az órát, mert legalább azt tudjam, mikor született a gyerekem, és csak reménykedem, nem késik vagy nem siet az óra. Tíz óra és gyereksírás, majd arra leszek figyelmes, hogy három nő egy újszülöttet fürdet, vizsgálgat, és akkor kapcsolok csak, hogy „úristen, az ott az én fiam!”. Néhány perc múlva oda is hozzák hozzám. Kezem lekötve, nem tudom megölelgetni, a könnyektől alig látom, így csak annyit sikerül kinyögnöm háromszor, hogy „helló!”. Amíg engem stoppolnak, elviszik a fiam felöltöztetni, majd megint visszahozzák, megint hellózok neki, és akkor mindenki gratulál nekem, és megyünk a kórterembe.


A harmadik élményem: Tolnak a kórteremhez, az ajtóban ott áll a férjem, amint meglátom, elbőgöm magam. Ő pedig a „lehet, hogy nem jó ruhát adtam rá…” végtelenül romantikus mondattal fogadja a fia anyját.

Újabb példa a sors humorára. Hónapokkal korábban én izzadtam a gyerekruhák okozta fejtörés miatt, most a gyerek apja is belekóstolt, milyen is a magyarok istene. Zsombor születése után a szülésznő egy bodyt és egy rugit kért tőle, és bár fogalma sem volt, hogy egyik és másik mi fán terem, abban biztos volt, hogy a táskában ilyenek találhatók. Kértek még tőle egy sapkát is, de azt könnyen felismerte.

Kicsit később a csecsemős nővérek behozták a fiamat, levetkőztették, és a mellemre tették. Én még mindig nem tudtam mozdulni az érzéstelenítés miatt, a kölyök viszont élelmesen a mellem felé vetette magát. Szó szerint vetette. Először meglódította a fejét, majd utánagörgette a testét. A személyzet kicsit segített neki, így nagy boldogságba keveredtünk. A gyerek a mellemet szopta, én meg a változatosság kedvéért megint bőgtem.

Egyébként a gyereken tökéletes ruha volt, és amikor megláttam, az sem érdekelt, hogy majdnem „kibeleztek”, és egy tűt döftek a gerincembe.

Írta: Myreille
Hozzászólások: 0
Címkék: szülés
Értékelés: 0.00